Halkan bekopogott

A sivár csendben csak egy vonat távoli, monoton zakatolása hallatszott, majd lassan az is elhalt. 

Hilda ült még egy darabig a karosszékben, nézte a megfeszült víztükörben a fák néma táncát. Megállt az idő, kimerevedett a kép, mintha meghalni készülne a világ. Ezek az utolsó lélegzetvételek. A mélyről jövő, felszabadító sóhajok, amik a legfájóbb pillanatokat is gyógyítani voltak képesek, többé már nem funkcionálnak. Nem lehet már elég mély levegőt venni. Épphogy csak a felszínen vagyok - gondolta. Körülvette őt az üde, zöld tavasz, de belül megszűnt az öröm, az élet vágya. Kívül pompás színekben viruló nárciszok és tulipánok, a fák rügyei duzzadnak a fény és a lét erejétől, alig várják, hogy kipattanjanak. 

Milyen furcsa is az élet...áradó és lüktető, miközben máshol posvány és rémület uralja, és ez mégis mind egy és ugyanaz. A különbség én vagyok - hagyták el a szavak alig hallhatóan Hilda ajkait. Nekem kellene változnom, nekem...nekem kell!

Nesztelenül jött a felismerés, nem volt hangos ujjongás, mikor megérkezett. Hilda többször futott már vele össze az utóbbi időben. De most más volt. Halkan bekopogott és szelíden hallgatott, amíg a nő készen állt arra, hogy befogadja. Készen állt arra, hogy megértse, az életet nem ő éli, hanem az élet él általa. Neki csupán annyi dolga van, hogy hagyja magán ezt a fényt átragyogni. Halkan, ujjongás nélkül. Úgy, ahogyan most a karosszékben ül, a csendes vizet nézve, némán. 

Photo by Oskars Sylwan on Unsplash