Kardvirágok és dáliák
-Csókolom Anyuka.
-Csókolom Mama, hogy van?
-Csókollak Anyukám.
A hogyvan már elmegy a füle mellett. Olyan, mintha már több, mint tíz éve csak ülne itt az öreg ház kopott köves teraszán. Kardvirágok és dáliák nyílnak a kertben. A nyári konyha ablakán megsárgult kis csipke függöny lóg két szögön, ajtaja ezer éves álomból nyöszörögve ébred, ahogy a koszlott fekete kandúr neki dörgölőzik.
-Gyerekek hol vannak Anyukám?
-Mindjárt jönnek, csak hozzák a száraz kenyeret a csomagtartóból. Anyu küldi a csirkéknek. Meg hoztam egy kis dinnyét is.
Csak akkor látni a régi fényből valamit a szemében, amikor a gyerekek szatyrokkal felpakolva megjelennek a lépcsőnél.
-Szia Mamikám!
Olyan halvány derengés ez, mint amikor kihunyni készül egy lámpa izzó. Erőlködik még, de tudni lehet, hogy vége van.
Gyönge karral és törött szívvel öleli magához az unokákat. Azokkal a karokkal, amik a nyári szünet minden egyes ragyogó reggelén ágyba vitték a párizsis zsömlét és a citromos teát. Hiába mondták neki - Mama ne kényeztesse el őket. Nem kell őket kiszolgálni, hiszen nagy lovak már.
De a Mama huncut mosollyal, csillogó szemmel csak nézte a két kis gyerekarcot, és legbelül érezte, hogy ez már csak így van.
-Kisfiam szedjetek almát meg szőlőt. Aztán kivisztek a temetőbe?
-Anyuka más program nincs? De ha nagyon akar menni, én kiviszem. Szóljon majd, addig lemegyünk a kertbe.
-Tudom Anyukám, hogy most mérges, mert megint a temetőbe akarok menni. De ott tudok csak lenni, nem tehetek róla.
Halkan sír, textilzsebkendőbe törölgeti könnyes szemeit.
-Jaj Mama ne sírjon - öleli őt magához a színes ruhás nő, mit sem sejtve a darabokra hullott szív érzéseiről.
-Nem tudok mást Anyukám…
-Mama de mi még itt vagyunk. A másik fia, én, az unokái, a család. Mi szeretjük Mama nagyon!
-Tudom én azt Anyukám, de mindig az hiányzik, aki már nincs itt. Ez már csak így van.
-Próbáljon örülni Mama annak, ami van. Nézze milyen szép a kert, itt vagyunk, akkor jön át hozzánk amikor csak akar. Jövő vasárnap jön Anyám is, átjövök Mamáért is, főzök ebédet. Jó lesz?
De válasz már nem érkezik. Csak egy kívül-belül összetört élet árnyéka bolyong a kertben a kardvirágok és dáliák között, hogy a legszebbeket a temetőbe vigye.
A lágy szellőben hajladozó ezer színű szirmok mozogni látszanak, mégis megállt az idő, kimerevedett a kép. Megfagyott a világ és üres lett minden. Még por sem maradt, teljes a megsemmisülés. Nincs már semmi, nem maradt semmi, semmi, semmi… Csak a kongó üresség, a sötét, végtelenül mély szomorúság. Keserű kiábrándultság, néha mardosó önvád és könnyek megállíthatatlanul. A színes ruhás nő akkor még nem sejtette, hogy a szavai ugyanilyen üresen hatnak egy Anya darabokra hullott szívének. Hiába az itt maradottak, mert mindig az hiányzik, aki nincs itt, és ezt már a színes ruhás nő is fájdalmasan jól tudja…
Mert ez már csak így van…
-Kisfiam kiviszel a temetőbe?
-Persze Anyuka, úgysem tudok mást…
A Mamám 14 évvel élte túl a fiát, Anyám 13 évvel az ő fiát.
A szívük mélyén örökké ezekkel a mozdulatlanná merevedett érzésekkel…